Karácsonyi történet 3.a módra

Két percet késve értem az osztályba. A teremben néma csend fogadott. Senki nem foglalkozott velem, miért késtem, miért zavartam meg a műsort. A megközelítőleg harminc szülő és ugyanennyi gyerek figyelme a tanári asztalra szegeződött, ahol egy fiú –Levi  ült.

Egy család tanulságos történetét adták elő, ahol a gyerekek éppen veszekedtek egymással. Nem tartott ez sokáig, mert az édesanya jó szokásához híven pillanatok alatt pár kedves szóval elfelejtette a viszályt. Hamarosan szeretet töltötte be újra a szobát.

Ezt követően minden gyerek elmondta a saját versét, karácsonyi jókívánságát a jelen lévőknek. Ez eddig úgy hangzott, mint bármelyik másik karácsonyi műsor forgatókönyve.  Ott azonban, abban a fél órában valami történt. A verseket csillogó szemű angyalkák mondták el. Mindenki a saját apukáját, és anyukáját kereste a tekintetével.

Nekik mondták, értük próbáltak heteken keresztül.  A sok szeretetből, amit minden nap kapnak, ha egy kicsit is, de vissza tudnak adni. Még az a gyerek is végig tudta ülni csend nélkül ezt a fél órát, akinek általában minden más helyzetben hihetetlen kényszere támad arra, hogy öt perc után megsétáltassa a sajtkukacát…

Ekkor azonban történt egy kis baleset, amire senki nem készült, senki nem tehetett róla. Azonban annál nagyobb érzelmeket váltott ki. A mécses, ami eddig kézről-kézre járt felborult.

Szegény Dávid következett volna soron, akinek a történtek láttán potyogni kezdtek a könnyei. Hárman siettek rögtön, hogy meg tudják vigasztalni. Két perccel később már egy mosolygós kis Dávidot láttunk viszont nyakig szőrme alatt pásztor szerepben.

A tanító nénik nem hiába próbált ennyit a gyerekekkel. Fél órára mindenki elfelejtette a gondját, baját, a mindennapi rohanást. Minden szülőnek a saját kis angyalkája kézbesítette az üzenetet, azt, amiről ez a három nap szól – a szeretetet.

Itt is fennt vagyunk: