A homokozó története

,, Adjuk bele a szívünket a munkába és mindenki mástól            

kérjük ugyanezt: a legtöbbet, a legjobbat.’/Meryl Streep/

Tükör vagy vakablak? Avagy, miből lesz a homokozó?

Valóban, ez a történet úgy kezdődött, hogy tavaly az 1. d osztály néhány illusztris tagja kiütötte a piros üveget. Szégyen, gyalázat, de így kezdődött, innen indult minden.

Mi felnőttek – szülők és pedagógusok – a kötelező fejmosás és büntetések alkalmazása után azonban elgondolkodtunk. Mit is lehet csinálni az iskola udvarán, a jelen állapotában?

Lehet belélegezni focizás közben a piros salakot, mely púderként tapad a gyerekek arcára, némi izzadságcsíkkal díszítve a kissé indiános arcot.

Lehet rohangálni a buckás térköveken és a dimbes-dombos aszfalton, ahol a kéz-, és lábtörés veszélye / vagy ténye! / áll fent.

Van ugyan kb. 300 alsósra egy kis játszótér, de azt a szétesés veszélye fenyegeti.

Vannak labdák / áldunk téged DSE! /, de a kicsik legfeljebb csak pattogtatják a kosárlabdákat, mert a palánkok a nagyokra méretezettek.

És mit lehet még?

Lehet sóhajtozni, hogy milyen szörnyű, hogy mennyire nincs pénz! Semmire. Lehet szidni az önkormányzatot. Miért nem tesz semmit? Van ezer más gond is – csak a mi házunk tájáról, pl. a tető.

Ám esetleg, lehet azt is gondolni, hogy mi is tehetnénk valamit! Lehet, hogy a gyerekeink unalomból rosszalkodnak, vagy azért, mert úgy hiszik, hogy senkit nem érdekel, hogy milyenek a körülmények körülöttük?

Hát így kezdődött. Ezek az üvegcserepek bennünk, ebben az osztályban hitté álltak össze. Kezdtük azt hinni, hogy ha értelmes játékokat adunk a kezükbe és együtt teszünk azért, hogy csak egy kicsit esztétikusabb legyen a környezetük, második otthonuk, változik majd a hozzáállásuk is. Mert úgy hiszem, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az, ha nem teszünk semmit, mert azt hisszük, csak keveset tehetünk.

Tehát lehet hinni. Mert ,,…mindig megtörténik az, amiben igazán hiszünk, éppen a hitünk teszi megtörténtté. És úgy vélem, semmi sem történik addig, amíg teljes szívünkből nem hiszünk benne.” / F.L.Wright/

Hittük azt, hogy az élet most lehetőséget adott a gondoskodásra, jóságra, önzetlenségre és alkalmat arra, hogy tegyünk valamit a gyerekeinkért és példát mutathatunk, hogy az élet játszóterén is lehet értelmes játékot játszani, nem csak hagyni, hogy darabokra hulljanak azok a bizonyos tükörcserepek.

Hitünk erőt adott és nekiláttunk a szervezésnek. Toboroztunk, mert reméltük mások is így éreznek. S bár biztos így gondolták, mégsem szakítottak egy kis időt, vagy nem hitték, hogy emberi kötelesség is kapni ezen a feladaton. Pedig, ahogy egy kedves és bölcs ismeretlentől olvastam: ,, A kötelesség nem feltétlenül unalmas. A szeretet gyönyörűvé és élettelivé teheti.”

Következzenek a tények:

-           Augusztus végén Györke Gábor megrajzolta egy homokozó tervét.

-           Fazekas Zsolt készített Boginak rámpát az udvari kijárathoz.

-           Éva néni telefonált a Városgazdálkodásnak, hogy vágják ki a dőlésben levő nyárfákat, hogy kiszedjük a gyökereket, melyek felnyomják a térköveket.

-           Pénzes apuka szervezett és rendelt.

-           Az alapítvány kifizette a fa-, és vasanyagot, valamint a homokot.

-           Szeptember 2. hetében a 2.d osztály ,,szülei” festették a méretre szabott deszkákat./ Mészáros Károly, Tóth Ildikó, Lénárt Zsuzsi és mások/

-           Szeptember 13-án reggel a homokozó tervezője és a titkok tudója bejelentette, hogy megszületett 3. kislánya / mert ő így is gondoskodik a Rákócziról! /, ezért kiadta a megvalósításhoz szükséges direkciókat és visszarohant a kórházba.

-           Ám előző ponttal csak a tárcsán sütött óriáspalacsintáról mondtunk le, hiszen ugyanezen a napon délután két órára készen állt a homokozó.

-           Még ugyanaz nap kibányásztak egy óriási betonoszlopot, mely életveszélyesen kilógott az udvar síkjából. / A sík, talán kicsit túlzás! /

Mindeközben természetesen jó hangulatban sütöttünk-főztünk, ettünk-ittunk. A néha eleredő eső sem vette kedvünket; ki- és bepakoltunk, a munkaszünetekben pedig sok mindent elhatároztunk.

Miszerint:

-           Lesz még 2 kosárlabdapalánk a kicsik méreteihez igazítva, mert csinálnak.

-           Felhasználva a kivágott fák anyagát, lesz 2 kisház, egy a fiúknak, egy a lányoknak, mert csinálnak.

-           Rückék adnak akácfát és lesz mászóka is, mert csinálnak.

-           A kivágott fából lesz egy asztal, ahová Bogi is odafér játszani. Mert csinálnak.

-           Lesz egy másik asztal is, a köré a fa köré, ahol életveszélyesen dudorodnak a gyökerek. Mert csinálnak.

Ebben az osztályban a szülők ebben hisznek. Én meg abban, hogy mindegyik osztályban vannak szülők, akiknek csak épp ennyi hiányzott, egy ötlet, egy kis ösztönző példamutatás, hogy lássák, van értelme elkezdeni ezeket az ,,apró” dolgokat.

Lehetőség, hit, tények és remény…ezt követi – Casals szerint- a bátorság és a cselekvés.

,, Minden emberben megvan a hajlandóság a tisztességre és a jóságra. Ha odafigyelünk, és eszerint cselekszünk, sok mindent adhatunk, amire a világnak szüksége van. Nem nagy dolog ez, csak bátorság kell hozzá…

Bátorságra van szükség ahhoz, hogy odafigyeljünk tulajdon jóságunkra és a szerint cselekedjünk.”

                                                               Szeretettel: Erika néni