Út hazafelé
Korai kelés és reggeli fogadta a már igen csak álmos arcokat. A táborok legrettenetesebb dolga következett a rendrakás, felmosás, kitakarítás. Ennek ellenére igen hamar glédás rend lett a völgyben, minden a megfelelő helyre került, a buszba a csomagok, az úti szendvicsek a kézbe és a tervezett tíz órás indulás elérhető közelségűnek tűnt.
Igen ám, de a búcsúzkodás hosszabbra sikerült. Nehéz volt elválni a vezetőinktől, akik szakadó esőben, vagy fényes napsütésben vezettek végig az erdőn, ha kellett segítettek, ha le volt törve a társaság viccel dobták fel a hangulatot. Nem is sikerült olyan gyorsan. Utolsó jókívánságok, ölelések…
Már érzékeny búcsút vett mindenki indultunk volna de hoppá plusz egy fő volt a buszon. Kiderült, hogy Gábor még mindig a gyerekekkel van és hallgatja az élménybeszámolókat. Kaptunk tőle egy útravalót miután leszállt a buszról, miután megtudta hogy megyünk bobozni. – Jól tartsátok észben: ha a wc-ről kijön egy ember és leköp benneteket tahóság visszaköpni. Mindenki nagyot nézett, nem értette hogy jön ez most ide. –De, mint mindig most is igaza lett és nagyot röhögött a csapat, na de erről majd később…
Elindultunk a Siroki várhoz. Mire mindenki befészkelte magát a buszba már meg is érkeztünk. Kisebb kalandtúra után a templom melletti lépcsőn, a temető után jobbra – igazítottak minket útba- megtaláltuk a várba vezető utat. Ami, hogy szépen fogalmazzak nagyon keménynek látszott. Kőkemény szerpentines kaptató felfelé. A fáradt lábak már nem vették olyan könnyen az akadályt, de a kitartás győzedelmeskedett és felértünk körülbelül húsz perc alatt a csúcsra.
Ekkor jött a várba az út. Mivel javítási munkálatok folytak gőzerővel a vár ingyen volt látogatható, cserébe viszont igencsak trükkös volt a felvezető út. A fele társaság szandálba vagy papucsba érkezett a tett helyszínére, a buszban hagyva a kemény hét után igen csak saras és ázott túracipőket. Nem volt sima futam, de az erdőben tanultakat alkalmazva egymást segítve simán felért a csapat a meredek lépcsőkön.
A várra felérve valami csodálatos látványban volt mindenkinek része. Az egész környék belátszott, a Kékes tetőtől kezdve azok a hegyek is, ahol jártunk a túrák alkalmával. Minden irányban körbenézve eltöltöttünk minimum negyed órát a látványban gyönyörködve. A nyugalmat csak egy gyíkocska zavarta meg, ami igen termetes csomagot hagyott maga után a jelenlévők nem kis meglepetésére.
Következő úti cél a Mátra Bob komplexum volt, ahol fagyizni, enni, nézelődni na és természetesen bobozni álltunk meg. Gyors fejszámolás után kiderült hogy mindenki négyet csúszhatott párban. Ezt szinte mindenki nagy élvezettel igénybe is vette, ki nevetve ki sikítva jelezte a szervezők felé, hogy szuper volt a pálya. A vendéglő mellett volt egy tábori pottyantós, ahol egy igen csak élethűre sikerült manusz néha kinyitotta az ajtót és különféle vicces szövegekkel tolta le az őket meglepődve néző gyerekeket. Minden harmadik alkalommal pedig köpéssel nyomatékosította mondandóját, amit nem kis nevetés követett. Na ekkor értettük meg Gábor utravalóját…
A lecsúszás alatt fénykép is készült mindenkiről, amit plüss macira, vagy pólóra nyomtatva meg is lehetett rendelni. Gondolták ők megnézik magukat. Peti ezt a lelkesedést olyan szintre vitte, hogy pár fotó megnézése után kapta is a blokkot 27 ezer forintról -miszerint hét egérpadot és hét gyermekpólót rendelt. A nevetéstől fetrengett az egész csapat, Peti feje pedig egyre vörösödött, mivel ki volt téve a rögtön jövök tábla – már nyomtatják a képeket viccelték meg mosolyogva. Az eladó visszajött Peti mosolyát bevetve leintézte, hogy nem kellett fizetni, nem szeretett volna annyi pólót a saját fényképével.
Már kezdte a csapat pihentetni a rekeszizmait, és mindenki elfoglalta a helyét a buszon. Két fő hiányzott. Két lány. Pár percen belül meg is jelentek 1-1 Magnummal a kezükben, és láthatóan nagy lendülettel és sok elnézéssel haladtak a helyük felé. A buszos viszont nem most esett le a falvédőről jött is a kérdés – ugye azokat nem a buszon szeretnétek megenni. Dehogy, dehogy fogadkoztak a lányok otthonra vették J. Mentek is tovább, de két lépéssel, és miután a busz röhögésbe tört ki leesett nekik mit mondtak. Irány le a buszról, és 48 ember figyelte, ahogy fagyiztak.
Hazafelé nem történt semmi említésre méltó – azonkívül hogy a többség elbóbiskolt - talán csak az, hogy a madárcsontú Attila, akit még a szélfújástól is óvott mindenki, nehogy valami baja essen zsebkendőt kért. Semmi gond gondoltuk tessék mi történt Attila – akinek állítólag már kétszer annyi csontja tört mint ahány végtagja van. Kiderült, hogy az út kellős közepén tudott kiesni a foga. Nagy röhögés nyugodj meg semmi gond…
Eközben szinte percre pontosan Berci is kért zsebkendőt, és mint utólag kiderült ő is hasonló indokkal. Újabb nevetés vicces fotók… Hát hiába a hegyi levegő csodákra képes mondták nagy bölcsen hátulról…
A buszon a gyerekeket kérdezve kezdett körvonalazódni az, hogy valami szuper dolgon vagyunk túl. Mindenki hihetetlen jól érezte magát, haza sem akart menni. A csapat összerázódott, megtanultak együtt küzdeni, egymást segíteni, annyit tanult egy hét alatt, mint máskor fél évig. A tábori vezetők mondását: Az élet logika lassan kezdte megérteni mindenki…
Nagyon sok köszönet illeti a program kitalálóit, a szervezőit, az Ifjúsági Otthon munkatársait, na és természetesen a kísérőket…
